Ozzy Osbourne október 4-én a Papp László Budapest SportArénában. Részletek!
Maximum Rock tehetségkutató Bukarestben: http://www.promusicprod.ro/mrfest/formatii/
Koncertek a székelyudvarhelyi TRC-ben: részletek!
CD
GRENOUER: Lifelong days
(Locomotive Records)
A Grenouer székhelye: Szent Pétervár, Oroszország. A zenekar már '92 óta aktivál. Kezdetekben az underground death metal zászlaját hordták a birodalomban egészen a 2006-os Try albumig, ami egy határkőként áll a zenekar történetében, ugyanis az ezt követő időszak gyümölcseit már egy teljesen más íz jellemzi. De nem csak a formai dolgok változtak, hanem a zenekar zenei összképe is mondhatni radikális változásokon ment át. Természetesen ez egy hosszabb folyamat volt, de már a Try lemez valamelyest előrevetítette a zenei jövőt és ugyanakkor gyászmisét tartott a death metal-ban eltöltött időszaknak. És ugyanakkor ez az a lemez, amely az ország határain kívülre is kivitte a Grenouer nevet.
És most rátérhetünk az idei Lifelong days albumra. 11 nóta 46 perc játékidővel, szép kis nótacsokor valamelyest emberséges terjedelemben. Az albumindító tétel az Indecent loyalty. Betegesen előkészülnek a gitárok valamire, amit még nem is sejthettem. Majd fél perc bemelegítés után annyira koszosan szólalnak meg a tökig torzított húrosok, hogy az előző blekkmetál okozta komorság szublimált az arcomról.
Nem tudom, mikor kaptam utoljára ekkora fémpofont. Mocskos riffek, Fear Factory-s vokál, súlyos ritmus. És ez még csak az első tétel volt. A következő darabokban egy teljes átalakulásnak lehetünk tanúi (ekkor már az előzőekben tapasztalt gitárhangszín felszakadozik). Idegbeteg technikás játékok futkorásznak valami komplex balladákon és az egész, egy Meshuggah-ra jellemző, ritmusban progresszív elemekkel megalapozva, majd később alábombázva a hangzást. Ezek a ritmuszavarok a játékidő előrehaladtával töményednek (pl. Away from now, vagy a szuperkedvenc Off the back of others) és egyre karizmatikusabbak lesznek.
Aztán következik a harmadik felvonás, a Taken of the list, ami szépen teret ad az előző tételnek, hogy kiteljesedhessen. Csatlakoznak némi Clawfinger-es szaggatások is, de most már teljesen beindult a lemez és könyörtelen középtempóban erőt vesz a hallgatón. Ind annyira vérprofin énekel (néha Jonathan Davis előadásmódjával vibrál hasonló frekvencián, pl. With no concern) és hörög, hogy már a negyedik tételnél természetesnek tűnne még a sírás is. Valami nagyon alattomos módon Slavij bőgőjátéka is belelopózik a hangzásba, ami egyre beljebb halad (a hallgató zsigereit ekkor már rég bevette a hatás). Az előbb említett kiteljesedés már az Employed beggar és Re-Active dalokban eléri a csúcspontot, majd a végső letüdőzött slukk lesz a lecsengető mozdulat, a csikkdobás, a Patience.
A Lifelong day-t tényleg teljes terjedelmében kell végigpásztázni. Mert az album bástyái nem egy-egy tételen vannak felállítva, hanem valahogyan másképp. Vegyétek és egyétek!
Jelenleg a maximális pontszámmal díjaznám a lemezt, de félek, hogy elsietett lesz az osztályozás (pedig már nem is tudom, hányszor hódoltam be a szögletes arcúaknak).
9+/10
sebesi