II. Bözödi tó tábor júli. 30.-aug. 1. Részletek!
Iron Maiden koncert Kolozsváron: 2010. aug. 15., Polus Center parkolója.
Maximum Rock tehetségkutató Bukarestben: http://www.promusicprod.ro/mrfest/formatii/
INTERJÚK
E-mailes interjú BZ-vel, aki a Wendigo énekese is
BZ-t, a Wendigo együttes sokoldalú énekesét támadtam meg pár múltat, jelent, jövőt érintő kérdéssel, kihasználva a modern kor vívmányait :). Természetesen, a Wendigo mellett szóba került a Stonehenge, a H.A.R.D., az After Crying, a Hungarian Queen Tribute Band és picit súroltuk a számítástechnika témakörét is...
A honi metalélet a Stonehenge kapcsán találkozhatott először neveddel. Egy ígéretes album (Angelo Salutante) után azonban földbe állt az együttes. Pár év felszedett tapasztalatából, hogy tekintesz vissza arra az időszakra? Mi okozta akkor a Stonehenge megbotlását?
Furcsa ez az egész így visszanézve. Amikor elkezdtük a Stonehenge-et így együtt, még 1999 legelején,
valahogy éreztük, hogy ez most valami nagy dolog lesz, valami különleges. A progresszív zenék aranykora
volt ez az időszak akkoriban, sorra alakultak az ilyesmi zenét játszó bandák (illetve pontosabban ekkorra
kezdtek ismertebbé válni és megerősödni), viszont valahogy a Stonehenge akkorra egy teljesen egyedi
dologgá kezdett fejlődni. Nem a matekozós, hangjegy- és ütemszámlálós prog vonalat vittük, hanem egy olyan
egyszerre ösztönös és mégis megfontolt zenei világot építettünk fel, ahol a progresszív szót igyekeztünk a
maga igazi értelmében használni. Az első lemez aztán számunkra mindenképp mérföldkővé vált, és az a durva,
hogy így, sok év távlatából azt veszem észre, hogy mások számára is. A szakma azóta etalonként emlegeti,
és máig nem tudok úgy lemenni bármilyen koncertre vagy rockzenéhez kapcsolódó helyre, hogy valaki meg ne
kérdezné, mi van most a Stonehenge-dzsel... És ez - mondanom sem kell - iszonyúan jól esik, még akkor is,
ha ez csak így, szép lassan, évek múlva derül ki.
És hogy mi volt a baj? Hm, talán leginkább egy politikai témájú könyv címével válaszolnék (a
politikához semmi közöm, de a cím tetszett): "Jesszusmária, győztünk!"
Azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy mi se voltunk felkészülve arra az állapotra, ami egy szakmai
szemmel, itthon és külföldön is magasra értékelt lemez elkészítése után bekövetkezett. Addig azért
valahogy mindenkinek másodállás volt a zene, a Stonehenge ezredfordulós szakaszában kezdtünk amatőr
műkedvelőből valami komolyabbá formálódni, és a lemez megjelenése után hatalmas nyomás nehezedett
mindenkire: folytatni kellett a lemez által megkezdett utat, még tovább fejlődni zeneileg, zenészileg,
elvárásoknak kellett megfelelni, folyamatosan koncertezni... És ezt akkor, ott nem mindenki tudta
vállalni, és minden tag másképp reagálta le. Volt, aki akkor alapított családot, komoly munkája lett és
nem tudta a prioritásokat a zenekaron hagyni, más esetleg a session-zenélésben merült el és "eltért a
pályája" a Stonehenge-től... Én meg forró fejű voltam, éreztem az elvárások súlyát, és úgy éreztem, nekem
egy MŰKÖDŐ zenekar kell. Elmondtam a többieknek, hogy baj van, ha nem kapjuk össze magunkat, akkor lépnem
kell... Aztán nem sokkal később léptem is, ez lett a Wendigo. A Stonehenge utána jegelte magát két évre,
majd kihoztak egy 3+1 számos EP-t, amin tulajdonképpen minimális változtatással olyan dalok voltak, amiket
még a szakítás előtt együtt írtunk, csak épp egy új énekessel próbálták előadni azokat. Annak ellenére,
hogy az EP sikeres lett, a zenekar valahogy (bár ezt kívülről mondom, hiszen akkor én is csak nézőként
figyelhettem az eseményeket) nem mutatott igazi zenekar-képet, nem voltak koncertek, sem más egyéb
tevékenység, így ez a vonal is elaludt nagyon gyorsan. Viszont amellett, hogy sokat nem akarok elárulni,
annyit mondhatok, hogy a Stonehenge lemezes korszakának legfontosabb alkotó-hármasa (Bóta Balázs gitáros,
Szabó Kristóf dobos és jómagam) mostanában elkezdtünk beszélgetni erről-arról... ;-)
2003-ban megszületett a Wendigo. A 2004-es EP után, 2006-ban jelent meg "Let It Out" c. albumotok. A szakma kedvezően fogadta az említett anyagokat. Hogy érzed, mennyire nyitottak a zenerajongók a Wendigo zenéjére? Növekszik-e a rajongótábor?
A Wendigóval egyértelműen nem akartuk követni az előd-zenekarok (Stonehenge, Da Capo, Behinia) zenei világát, inkább az volt a célunk, hogy azt ragasszuk egybe, amit egyénenként hozunk az előző bandákból, és csináljunk belőle valami modernebb, közérthetőbb dolgot. Persze sokan a progresszív zenéket várták tőlünk továbbra is, de igazából sosem gondolkodtunk ebben - a zene amolyan modern metal, ahol a zúzás és a dallamok alkotnak egységet. Úgy érzem, szakmailag mindenképpen sikerült jófelé indulni, ezt bizonyítják a díjak (Hang-Súly Hungarian Metal Awards 2006-os Év Debütáló Albuma és dobogós hely a 2006-os Év Albuma kategóriában, valamint a Fonogram-díj és Eurovíziós jelölés) és az egyéb kritikák. Az viszont tény, hogy ez a zene még mindig nem egy olyan közérthető, végletekig lecsupaszított zene és szövegvilág, ami itthon tömegeket mozgat meg - és erre persze rásegít az is, hogy angolul szólalnak meg a dalok. Mindenesetre erősen tapasztalható, hogy Magyarországon a teljes zeneipari recesszió még gyorsabb és durvább, mint bárhol máshol. Az embereknek nincs pénze CD-ket venni és koncertre járni sem igen tudnak. Erősen meg kell gondolniuk, hogy egy évben hány belépőt vesznek meg, ráadásul egyre több nemzetközi zenekar is jár errefelé, aminek egyértelműen a magyar bandák látják kárát. Érdekes módon nem kell hozzá "Nyugatra" menni, hogy normális közönség, jó technika és elfogadható feltételek között játszhassunk, a legjobb koncertjeink között például több szlovák fellépés is akad - ahol szlovákoknak játszottunk, nem kinti magyaroknak, és előre beparáztattak minket, hogy itt bizony magyarként még kiadós verésre is számíthatunk - nos, ehelyett csodálatos közönséget, kiváló körülményeket és felejthetetlen élményeket kaptunk. Csak hát... Ezért tényleg külföldre kéne menni? Furcsa, hogy ez itthon nem igazán működik...
A MySpace oldalra felkerültek új szerzemények demói is. Hogy haladtok a második lemez munkálataival? Mire számíthatnak a rajongók? Lesz-e meglepetés, amiről esetleg el lehet árulni valamit?
Az új lemez 70 százaléka van kész körülbelül, és az eddig elkészült dalokkal hihetetlenül elégedettek vagyunk. Nem rohantunk a munkákkal, hiszen fontosabbnak tartottuk jól kiérlelt, száz százalékos szerzeményekkel előállni, viszont mostanában már koncertenként jó párat előkapunk az újak közül is, amolyan tesztelésképpen. A stúdiózásra most fixáljuk az időpontokat, igyekszünk a tél folyamán mindent felvenni, a kiadással kapcsolatban viszont még nem mondanék konkrétumokat - azon leszünk mindenesetre, hogy még több emberhez eljuttassuk a zenénket.
Nemrég történt dobosváltás. Crow helyére Kisbéci került. Hogy keresztezték egymást útjaitok?
Crow amellett, hogy a dobosunk volt, fontos barátunkká is vált, ezért nehezünkre esett a váltás - viszont egyszerűen így alakult, harag nélkül, így rendezte az élet. Bécit igazából egy javaslat alapján kerestem meg, de utólag nem is értem, hogyhogy nem jutott eszembe a legelején. Már a Superbuttban figyeltem, milyen feszesen, modern és groove-os felfogásban játszik, és a Wendigóba pontosan ilyen embert kerestünk, nem pedig valami gumiportnoy-szerű megfejtőembert. Két koncertünk volt ezidáig, és úgy húznak a dalok Béci dobjaival, mint egy falka szánhúzó kutya tele szteroiddal. Ráadásul közben az is kiderült, hogy új barátunk valóban új barátunkká is vált, a "család" tagja lett hihetetlen rövid idő alatt, egy hatalmas arc és jó ember.
Mi a véleményed arról a megállapításról, hogy Magyarországon nehéz betörni egy fiatal zenekarnak a nagyok közé? Szerinted, van-e különbség a hazai és a külföldi állapotok között?
Hm, úgy nézem, előreszaladtam pár kérdéssel feljebb, ott már pedzegettem ezt a témát. Szerintem nem egyértelműen a fiatal csapatok indulásával van a probléma, mint inkább a körülményekkel (klubok, közönség, technika), és a média hozzáállásával. Itthon a rockzene még mindig mostohagyerek, legalábbis az igazi. A 10-14 éves lányok-fiúk olyan tévéadókat, rádiókat hallgatnak, ahol megmondják nekik, mi a rock: trendin beöltöztetett műanyag álzenészkék, kulturált fésületlenség, visszafogott ál-energia... És aztán nem is szabad csodálkozni azon, hogy ez a közönség nem is keresgél tovább, meghallgatja a marketing-poprockot és azt mondhatja magáról, hogy ő már lázadó rocker. Pedig, ha tudná, hogy a résnyire nyitott ajtót teljesen kitárva micsoda világot találhatna... Itthon tele van minden pince olyan zenekarokkal, akik kifordíthatnák a sarkából a begyöpösödött zenei világot. Dystopia, Salvus és társaik - olyan nevek, akiket szinte alig ismernek, az underground legmélyén az életben maradásért küzdenek, pedig a zenéjük világszínvonalú. Persze külföldön is van műanyag rogyásig, de valahogy ott mégis megvan az a - jóval szélesebb - réteg, akik mélyebbre ásnak: ott egy rockkoncerten igazi közönség van, a bulik meg vannak hirdetve, a műfaj helyet kap a médiában is... Na, az ilyesmi nem lenne rossz ideát sem.
Vannak itteni csapatok, melyeknek sikerült külföldön is elismerést szerezniük. Gondolok itt pl. a Blind Myself-re, az Ektomorf-ra, vagy a The Idoru-ra. Milyen külhoni visszajelzéseket kapott eddig a Wendigo? Volt-e komolyabb érdeklődés a zenekar iránt?
Ehhez mind azt érdemes tudni, hogy külföldön magyar zenekarnak igazi nagy sikere talán sosem lesz abban az értelemben, hogy nekiállunk egy nyugat-kompatibilis zenét játszani és aztán majd felfedeznek. Hogy miért? Nos, ha ugyanolyan zenét akarunk játszani, mint ők, miközben a zenei "környezetünk", a cuccaink, a lehetőségeink jóval korlátozottabbak, ők csak annyit fognak hallani az egészből, hogy "itt egy zenekar valahonnan a Vadkeletről, akik olyasmit játszanak, mint a mi zenekaraink, csak valahogy mégsem olyan jók". A felsoroltak közül talán csak az Ektomorf ért el igazi, közönségben, eladásokban mérhető sikereket, talán pontosan az egyedi "etno" ízeik miatt. Viszont az is tény, hogy nem csinálnánk ezt az egészet, nem énekelnénk angolul, nem promotálnánk mindenfelé a zenénket, ha nem hinnénk benne, hogy egyszer mégiscsak ledönthető ez a fal.
